Hullámzás a hullám sorsa...

Ez egy olyan mondás, ami egészen 19-20 éves koromra nyúlik vissza, egy cserben hagyott barátnak üzentem -a magam módján bocsánatkérésnek szántam -, azóta ő eltűnt, a mondás pedig rendszeresen visszaköszön lelki munkáim során.

Elengedés lesz. Ahogy a bűntudatom próbál bennem kétes érzéseket kelteni az önszeretetet pedig lassítani a gyógyulás útján, úgy a jó emlékeket is elő kell hívnom. Legyen egy itt, Bobekról, aki már nincs köztünk.

Amikor a Hajógyári szigeten az akkori exemmel sétáltattuk Őt, póráz nélkül, de tisztes távolságban követett minket, okosan. Egyszer csak feleszméltünk arra, hogy elhagytuk. Mikor szerencsésen megtaláltuk, a legtágasabb mezőnek átelleni pontján toporgott és nem hallotta a hangomat. Ott próbálták mások megnyugtatni, de senkihez sem ment oda, fejét ide-oda kapkodta és toporgott merre is induljon. Már-már ellenkező irányba iramodott meg, de ráparancsoltam közben a velem szintén toporgó(!) férfira, hogy üvöltsön egyet neki, mert engem nem hall! A legszeretettel telibb hazafutás volt. Gyönyörű, akkor még ében fekete színű agár testével és minden őszinte ragaszkodásával, szinte repült a karjaimba. Olyan táncot lejtett nekem, még hangot is adott neki, a kishülye nyüszögős módján.

Szóval, így. Nincs több, mit mondhatnék. Holnap megkezdem a 8-10 alkalmas terápiámat (HKO). Bizakodom!